A határon túl - Transpyrenees - Dr. Grosz János
🚴Táv: ~1100 km I 🚵 Szint: ~27000 m I 🛣️ Burkolat: aszfalt
A KLND Club tagjai nemcsak itthon tekernek: a világ különböző tájain vágnak neki ultrakerékpáros kihívásoknak. A határon túl sorozatban ők mesélnek kalandjaikról.
A Transpyrenees eredetileg a Transibérica felkészülő eseménynek indult, azonban hamar önálló hírnévre és elismertségre tett szert. Az Atlanti-óceántól a Földközi-tengerig szeli át a Pireneusokat minden évben valamelyest változó útvonalon. Nagyságrendileg 1100 kilométeren és 27 000 méter szintemelkedéssel olyan legendás hágókat érint, mint az Aubisque, a Tourmalet vagy a Gavarnie. A 2026-os útvonal díszvendége a 2141 méteren fekvő Col du Tentes volt.
Nagy hegyi hágók és kisebb csúcsok, fő- és mellékutak változatos kombinációja, amelyet néhány rövid gravel szakasz is megbolondít. Amit pedig minden évben kiszámíthatóan kiszámíthatatlan, az az időjárás, amely a versenyélmény egyik meghatározó része. (Az esemény nem összekeverendő a Lost Dot-féle Trans Pyrenees Race-szel / TPR, ahol nincs fix útvonal, de ugyanebben a régióban halad.)

Miért pont ezt az eseményt választottad 2026-ra?
Hogy őszinte legyek, nem emlékszem a pontos gondolatmenetre, hogyan határoztam meg az idei céljaimat. 2025-ben teljesítettem a kanári-szigeteki Granguanche-et és a Hungarian Divide féltávját, így kézenfekvő következő lépésnek tűnt a Divide teljes távja, de az időpontja nem volt megfelelő. Mindenképpen szerettem volna egy külföldi kihívást, és ugyan már sejtettem, hogy az aszfaltról letérve nagyobb élmények várnak, egyelőre egy biztonságosabb, aszfaltos versenyt kerestem. Így találtam rá a Transpyreneesre. Papíron már betelt, de feliratkoztam a várólistára, és a szerencsére bíztam, hogy összejön-e. Pár hét múlva jött a mail, hogy beválogattak, és onnantól már nem volt visszaút.
Van valamilyen egyedi tényező ebben az eseményben, ami külön felkészülést igényelt?
Azt hiszem, kijelenthetem, hogy előzetesen közel sem voltam tisztában a kihívás méretével – ez egyébként egész életemben és a sportkarrieremben is jellemző volt rám, és sok élményt köszönhetek neki.
A magashegyi körülmények, az extrém időjárás és a hosszú remote szakaszok mind megjelentek a versenyen, és egyikre sem voltam igazán felkészülve. Az első nap hatalmas viharba kerültünk a semmi közepén, a következő napokban pedig az esős, párás idő nehezítette az életünket. A helyieknek van is egy külön kifejezése arra, mikor tulajdonképpen nem esik, de mégis teljesen átázol, ha sokáig kint vagy, ezt nevezik calabobos-nak, a bolondok esőjének.

A verseny második felében, a mediterrán Pireneusokban a remote szakaszokhoz a hőség is társult.
Bár készültem ezekre, nem volt komoly, átgondolt stratégiám. Így sokat fejlődött a problémamegoldó képességem, a kitartásom, és összességében sokat tanultam mindebből.
Volt konkrét stratégiád vagy terved előzetesen? Ha volt, mennyire sikerült tartani?
Volt egy nagyjából ötnapos célidő a fejemben, ami utólag teljesen irreálisnak bizonyult. Az első két napra próbáltam előre tervezni: elmentettem a lehetséges szállásokat, megnéztem az útvonalat, az emelkedőket és a nagyobb településeket, és készítettem egy minimum- és egy optimumtervet. Az első nap a vihar ellenére épphogy teljesült a minimum, másnap hamar nyilvánvalóvá vált, hogy irreális terveim voltak, így el is engedtem és próbáltam lazábban venni a továbbiakban. Sokan komoly előzetes tervet készítettek, kutatásokat végeztek, AI programokat írtak amik különböző adatokat gyűjtöttek.

Utólag úgy látom, ennél sokkal jobban nehéz lett volna tervezni, ráadásul rengeteg pluszmunkát igényelt volna. A jövőben ebben az AI sokat segíthet: összehangolhatja az útvonalat a településekkel, resupply-pontokkal és szállásokkal.
Pusztán térkép alapján nehezebb megtalálni a kisebb szállásokat, bivak-lehetőségeket, hogy adott esetben mennyivel lehet tovább menni mondjuk este és így előnyre tenni szert. A mostani tapasztalatom alapján azt mondom, a valós helyismeret, előzetes tapasztalat a leghasznosabb dolog, ha mondjuk tudod, hol van legközelebb vízvételi lehetőség, egy park, vagy akár csak egy menedékház a következő emelkedőn, akkor sokszor lehet hatékonyabbnak lenni. Ennek híján az ember a térképen csak nagyobb állomásokat, településeket lát, az ottani szállásokkal számol és biztosra/biztonságra megy.

Hogy és mikor utaztál ki, mennyi segítséget, információt kaptál az esemény szervezőitől a logisztikában?
A verseny San Sebastianból, Baszkföldről indult, ami minden szempontból egy csodálatos hely. Kis kutatás után derült ki, hogy a rajt és cél helyszínei valóban szimbolikus jelentőséggel lettek kiválasztva, hogy földrajzilag a legközelebb legyenek a Pireneusok két végéhez. A verseny vasárnap indult, én csütörtökön repültem Bilbao-ba, péntek reggel busszal utaztam át San Sebastianba, így volt egy kis időm ottani városnézésre. Bár a logisztikát mindenki maga intézte, de úgy éreztem a szervezők, ha kellett és tudtak, mindig segítettek, például a kerékpáros dobozok célba szállítására is. A célban a családom várt, és néhány napot még velük töltöttem a környéken. Így azért egyszerűbb volt a versenyt követő logisztika, már amennyire egyszerű lehet az élet egy bringaszállító dobozzal.
Mennyire érezted kompetitívnek vagy éppen barátságosnak a mezőnyt?
A szervezők, résztvevők és szponzorok egyaránt nagyon barátságosak voltak. Néhányan már korábbi versenyekről ismertek, mindig volt valaki akivel lehetett pár szót váltani. A WhatsApp-csoportban csoportban szerveződött közös vacsora, reggeli, tekerés. És itt is működött a „business in the front, party in the back” elv.

Nagyon sok story volt, ebből csak párat emelnék ki:
Rajtam kívül egy másik magyar, a Svájcban élő Tiba Viktor is indult. Teljesen véletlenül kerültünk kapcsolatba a rajt előtt, majd kiérkezéskor közös szálláson voltunk. A verseny alatt is tartottuk egymással a kapcsolatot, és azóta is.
Az első napon egy hatalmas viharba kerültünk a semmi közepén, egy hegy tetején. A vihar elől egy elhagyott pásztorházba menekültünk, ahol 8-an, egy zuhanykabin méretű helyiségbe, életmentő fóliába burkolózva töltöttünk el kb. másfél órát. Ilyenkor azért elgondolkodik az ember…
Ezután nem voltam túl vidám, realizáltam, hogy talán nem a tökéletes ruházattal készültem. A következő településen azt gondoltam, innen ma este már nem megyek sehova. Este fél tíz körül egy angol versenyző, akit már ismertem, viszont közölte, hogy ő elindul a következő, 14 kilométeres mászásra. „Lehet, lassú lesz, de tekerek tíz percet, aztán pihenek, és megyek tovább.” Mert utána nagyobb eséllyel talál alvási lehetőséget. Ekkor döbbentem rá, mennyivel pozitívabban kellene hozzáállnom az élet dolgaihoz. Persze beleláttam mindenféle szerencsésebb történelmi fejlődést, elmúlt 16 évet, magyar néplelket, balsorsot a himnuszban, de azt hiszem, nagyon meghatározó tanulság lett belőle.
Hol aludtál? Milyen lehetőségek voltak a vadkempingre vagy éppen a szálláson alvásra?
Úgy készültem, hogy szükség esetén szabadban is tudjak aludni: matracot és quiltet vittem, de a felszerelést igyekeztem minimalizálni, és nem volt konkrét tervem az éjszakákra. Azt is ki akartam próbálni, mennyire tudok pihenés nélkül haladni.
Az első napon a vihar után egy kis francia faluban nem találtunk bivak- vagy szálláslehetőséget, ezért két angol társammal továbbmentünk, és két hosszabb mászás után egy nagyobb település temploma előtt bivakoltunk.

Mivel nem alszom jól, ezután inkább a szállásokat választottam, hogy rendesen kipihenjem magam és spóroljak az energiámmal. Ezután a napok folyamán próbáltam szállásokat nézni és foglalni, többnyire nagyobb településeken, Bookingon foglaltam, utólag viszont úgy látom, ez a biztonságra törekvés lassította a haladásomat.
A második nap egy rosszul megválasztott francia szállás is tartogatott egy kellemetlen meglepetést: nem néztem meg alaposan, milyen helyre foglalok, és egy apart-hotelben kényelmes hotelszoba helyett egy kicsi, meleg és hangos tetőtéri szobát kaptam. Másnap egy négycsillagos hotellel „kompenzáltam” magam, hatalmas szobával, kényelmes ággyal és kiadós reggelivel. Érdekes módon éppen ezután, a negyedik napon érkezett el a verseny mélypontja.
Volt olyan, amire egyáltalán nem számítottál ezen az eseményen?
Hogy milyen nehezek lesznek a körülmények és maga az esemény is. Azt gondoltam, hogy ha aszfaltos versenyt választok, az biztosan teljesíthető lesz. Utólag viszont elég biztosan állíthatom, hogy ez Európa egyik legnehezebb ultra versenye volt, az útburkolattól függetlenül.
Arra sem számítottam, mennyire más a „semmi közepén” boldogulni. Itthon szinte mindig elérhető közelségben van valamilyen infrastruktúra, a Pireneusokban viszont sokszor tényleg magadra vagy utalva – erre pedig nemcsak fizikailag, hanem fejben és felszerelésben is fel kell készülni.

Mesélj el, egy kiemelt pillanatot!
Ahogy a mondás tartja, hajnal előtt a legsötétebb az éj. A mélypontomat következő mászás végén egy nagyjából 15 kilométeres gravel szakasz várt. Tudom, giccses, de tényleg így történt: felteszed magadnak a kérdést, hogy mégis mi a fenét keresel itt, eldöntöd, hogy továbbmész, elérzékenyülsz, aztán egyszer csak megérkezel egy gyönyörű völgybe, patakok, legelők és gravel utak vesznek körül.

És hirtelen kitisztul a kép. Rájössz, mennyivel többet ad ez, mint az aszfalt, és újra eszedbe jut, miért is szeretsz kerékpározni. Még alig száradt meg a könny a szemed sarkában, már nem tudod letörölni a mosolyt az arcodról. Átáll az agyadban, hogy nem mindenáron a teljesítményt kell hajszolni, hanem élvezni az utazást. Persze a szakasz végén, amikor elolvastam a nemzeti park információs tábláit, azért hálás voltam, hogy nem ettek meg a medvék…
Milyen benyomás alakult ki benned a térség és az útvonal karakterisztikáját illetően?
Ami a gyengesége, az az erőssége, csak attól függ honnan nézzük. A szintemelkedés: gyakorlatilag csak fölfelé vagy lefelé mentünk. Egy hegységen kell végig kerékpározni, ami az Atlanti-óceántól a Földközi-tengerig tart. Gyönyörű vidékeken haladt az útvonal, viszont ebből az első napokban az időjárás miatt, a továbbiakban pedig a fáradtság miatt sajnos elég kevés maradt meg.
Lehet ez szubjektív, de a Pireneusok nem hasonlítható össze az Alpokkal. A versenyen 35 emelkedőt kellett teljesíteni, szinte mindegyik 1. vagy HC kategóriás volt. Ezeket küzdöd le egymás után. Tekertem már az Alpokban, több olasz, osztrák, svájci hágóra is feltekertem már korábban és most a versenyt követően is, mégis azt érzem, hogy a Pireneusok emelkedői a gyakorlatban valamiért sokkal nehezebbek, még ha számok alapján nincs is nagy különbség. A Tourmalet csúcsa előtt kb 500 méterrel megálltam és sírtam.
A mélypont… A negyedik nap felkeltem, bereggeliztem, túl voltam a Haute-Pyrenees ikonikus monster emelkedőin, boldog voltam, hogy nemsokára otthagyhatom végre Franciaországot (nevezzetek előítéletesnek, de a franciákat nem sikerült most sem megszeretnem). Csak egy mászás! Elkezdtem. Erőm nem volt, az eső megint esett, hideg volt, a reggelim vissza akart jönni. “Minek csinálom ezt, csak megutálom a biciklizést” - jöttek a negatív gondolatok. Már úgy voltam vele, legurulok a következő faluba és onnan hazamegyek a p…ba. Csakhogy ez egy spanyol hegyi üdülőfalu volt, ahol éppen egy UTMB-verseny (ikonikus terepfutó sorozat) zajlott, tele sportolókkal, nyüzsgéssel és még egy rendes kávézó is akadt. Beültem, megittam 1 (2-3) kávét, beszéltem a családdal és a barátaimmal, és kiszámoltam, hogyan jutnék a célba.
Kb. másfél nap, Barcelonán át, drága a szállás, ha szerencsém van a busz elviszi a biciklimet is… Hát akkor már majdnem ott vagyok a célban. Ott üldögélve egyszer csak megvilágosodtam, hogy minden másra ott a Mastercard, vehetek magamnak egy rendes kabátot meg kesztyűt és azzal máris lefeleztem a potenciális nehézségeimet, eszem egy rendes ebédet, és teljesítem hat nap alatt négy helyett. Sokan vannak mögöttem is még, és utólag tuti morcos lennék, ha hazamennék. Szóval elmentem shoppingolni, megnéztem az opciókat, vettem egy kabátot (és tudatosítottam magamban, hogy legyek végtelen hálás, hogy olyan helyzetben vagyok hogy megtehetem ezt, és hogy egyáltalán ott lehetek), kesztyűt nem találtam, ettem egy jót, aztán elindultam. Azt a napot egy huszonpár kilométeres mászással zártam, ahonnan vidáman és komfortos hőérzettel hasítottam lefelé a szállásom felé. Onnantól nem volt többet kérdés (bár nagyjából földrajzilag más lehetőség sem), hogy végig fogok menni.

Mi az, amire nem készültél? Min változtatnál, ha még egyszer nekifutnál ennek az eseménynek?
Több szempontból sem voltam erre felkészülve. Például technikailag. Az áttételt egy átlagos bringázáshoz választottam ki, nem pedig ahhoz, hogy napokon keresztül, reggeltől estig, fáradtan másszak.
Az időjárást, és így a szükséges ruházatot is alábecsültem. Azt hittem, az esőkabát csak kötelező felszerelés. Általában prémium cuccaim vannak, és az itthoni tapasztalatok alapján nehezen tudtam olyan körülményt elképzelni amiben ne működne, amim van. Aligha tévedhettem volna nagyobbat. Egy ilyen versenyen kell a meleg kabát – különösen éjszaka, felhőben ereszkedve –, egy valóban bombabiztos membrános esőkabát, esőnadrág és meleg esőkesztyű, de még a kamásli is jól jöhet.

Mentálisan. Jó dolog előre feltenni a kérdéseket, hogy miért csinálja azt ember, és hogy erre legyen egy stabil, saját válasz.
Fizikailag. Lehet edzőtáborban 5-6 napon át napi 4-6 órát tekerni, és a többi részben pihenni. De az nagyon más, mint több egymást követő nap reggeltől estig biciklizni, fáradtan, vizesen, megpakolt biciklivel, stb. Ezt is gyakorolni kell a felkészülés során, illetve ha úgy tervez az ember, akkor a kintalvással kombinálva.
És persze minél jobban felkészül az ember az útvonalból, annál könnyebb.
Volt valamilyen konkrét eredménycélod?
Hát azt hittem majd odamegyek, és végezhetek a mezőny első harmadában. Dehát ez a jelenlegi élethelyzetemben és dedikációmmal közel sem volt reális elképzelés. Az egyik legfontosabb tanulság éppen az lett, hogy időnként át lehet és át is kell állítani a fókuszt. Olyan maradandó élményeket és tanulságokat kaptam, hogy valamilyen tetoválásként biztosan meg szeretném örökíteni.
Megtudtál magadról valamit, amit korábban nem tudtál?
Hát nagyon sok ilyen tanulás volt, akár technikai, akár mentális. Ez egy nagy belső utazás volt, aminek a végső tanulsága az volt, hogy ha elszánt vagyok, nagyon sok mindenre képes lehetek. Illetve még valami. A hivatásomban nagyon precíz, maximalista embernek tartom magam, és a szakma is annak tart. Sokszor látom viszont azt, hogy az emberek túlgondolják az életüket, a saját jelentőségüket a világban, vagy a hobbijukat, és közben elfelejtik élvezni azt. Mikor hozzám fordulnak tanácsért, sokszor próbálok egyszerű válaszokat adni. Ez az esemény minden fentebb említett nehézséggel együtt egy visszajelzés számomra, hogy igenis a mai világban is így lehet teljesíteni.
Legyetek bátorak!
Milyen bringával és egyéb felszerelésekkel vágtál neki? Mi bizonyult jó választásnak és mi nem?
Egy Open UPPER kerékpárt használtam, az egyedi festésnek még most is mindenki csodájára járt. Ez azért simogatta a hiúságomat! Ezt használtam eddig gravelre, azonban ide országúti felszerelést kapott. 35mm széles Michelin országúti gumik tubelessre szerelve. Az országúti kerékpárommal szemben az előnye a kényelem, áttétel és a pakolhatósága volt. Hajtás: 1x12 SRAM Force XPLR elöl 38t wattmérős hajtómű, hátul 10-44 sor. Tailfin Long top tube bag, Frame bag és Speedpack. Lupine első lámpa, Decathlonos derékalj és egy Thermarest quilt voltak a fontosabb felszerelések.

Technikai problémáim nem voltak, csak egy fékbetét csere után csináltam magamnak egy kisebbet.
Ami nem volt jó választás, az a meleg ruházat, ahogy már előzőleg is szóba került. Ne sajnáljátok a pénzt egy jó esőkabátra. A márka mindegy, az anyag gyártó a fontosabb, hogy minőségi legyen, lehetőleg Gore vagy Pertex membránból.
Bármilyen egyéb színes sztori, amit szívesen elmesélnél? Az országról, a helyiekről, bármiről…
Igazából a színes sztorikat próbáltam már az eddigi válaszaimba is beleszőni. De persze napestig tudnék mesélni, San Sebastian történetéről, építészetéről, defektekről, másik emberek történeteiről, hogy kísértem el egy másik versenyzőt agyrázkódással a szállására, franciákról, hogy voltak azért kedves franciák is, pintxosról, gazpachoról mint ideális kerékpáros ebédről, tehenekről, őzekről, birkaszaros utakról, az útvonalon bújdosó nemzeti hősökről, hogy szereztem élelmet az utolsó napra, stb. Ha van erőtök kutassatok kicsit, amerre jártok, és sokkal több élményben lesz részetek.
Villámkérdések
Mennyire volt egyszerű megoldani a frissítést?
Voltak kifejezetten remote részek, ahol 60-100 km hosszan nem volt utánpótlási lehetőség, erre készülni kellett.
Volt valamilyen kiemelt kockázat az útvonalon?
A francia Pireneusokban a haszonállatok szabadon legelnek a hegyekben, de ez nem volt gond. Hegyi viharok előfordulhatnak és elő is fordultak. További kockázatot jelentettek még a lejtők, főleg amikor nedvesek és állati ürülékkel borítottak. Ez egészségügyi kockázat is lehet.
Ár-érték arányban azt kaptad, amit reméltél?
Ez így nehezen mérhető. Szerintem ilyenkor a költségeket nem szabad kiszámolni, csak az élményt kell nézni. Sokkal olcsóbban is ki lehetett volna hozni. Maga a verseny regisztrációs díja korrekt volt. A rajtcsomag például kifejezetten gazdag volt.
Megismerted azt az országot vagy azt a régiót, ahol jártál? Az útvonal bírt kulturális vagy turisztikai értékkel?
Ha utánanéz az ember egy kicsit jobban akkor mindenképpen van kulturális értéke, de ez szerintem mindenhol így van.
Kinek NEM ajánlod a teljesítést?
Aki nem szeret csak aszfalton tekerni és nem szereti az emelkedőket.
Kinek ajánlod?
Mindenki másnak, aki szereti az igazán nehéz kihívásokat.