KLND A határon túl - Basajaun - Chripkó Lili
🚴Táv: ~840 km I 🚵 Szint: ~16500 m I 🛣️ Burkolat: burkolatlan
A KLND Club tagjai nemcsak itthon tekernek, a világ különböző tájain vágnak neki ultrakerékpáros kihívásoknak. A határon túl sorozatban ők mesélnek kalandjaikról.
Basajaun a baszk mitológia egy legendás alakja, hatalmas óriás, az erdő ura, a vadon őrzője. Karakterében ott van mindaz, ami ezt a versenyt is meghatározza: vad, ősi és nehezen megszelídíthető. A Basajaun nevére keresztelt ultrakeréképáros esemény lényege is a folyamatos kontrasztokban rejlik, néhány nap alatt egészen különböző világokon vezet keresztül, Európa déli részének egyik legnagyobb, buja bükkösétől a száraz, sivatagi tájakon át egészen a Pireneusok csúcsai közt eldugott kis hegyvidéki falvakig.
Miért éppen Baszkföld?
Régóta dédelgetett álmom volt eljutni ide (bár nem bringázni), azonban a vágyakozáson túl a valódi elhatározást mindig felülírta valami. Az utolsó lökést végül az adta meg, hogy rátaláltam erre az eseményre. Szeretek úgy utazni, ami nem a klasszikus tursitás jelleget hozza. Kerülöm a kötelezően megnézendőket és imádom a hamisítatlan hétköznapit. A bringázás előtt “horsepackeltem”, vagyis lóháton, de ugyanúgy felcuccolva, alvóhelytől alvóhelyig fedeztem fel ismeretlen vidékeket olyan módon, ahogy másként nem lehet.

Baszkföldnek elsősorban a gasztronómiáját akartam megismerni, mert arról minden hozzáértő barátom, illetve a közvélekedés is azt mondta, hogy mennyei. Régóta küzdök viszont valamilyen szintű evészavarral, így egy ultrával kiegészítve kiválóan összeállt az egyenlet, amiben azt érezhetem, hogy minden falatot megérdemlek. Megküzdök érte - és tudatosan kerülöm most a megszenvedés szót - és megjutalmazom magam vele.
Ebből a szempontból és abból is ideális választásnak tűnt a Basajaun, hogy nagyjából ilyen táv/szint aránnyal rendelkező ultrakihívást kerestem magamnak erre az évre. 2025-ben megcsináltam a Slovakia Divide gravel útvonalát, az kb. 100 kilométerrel és 4000 méter szinttel volt rövidebb/kevesebb. Azt éreztem, maradt még benne valamennyi, ráadásul azóta edzettebb is vagyok, szóval ha minden jól megy, a Basajaunt is tudom húzni ugyanannyi idő alatt, azaz 5 napon belül.
A normál edzésen túl, mire kellett külön is felkészülni?
Ahogy a legtöbb nemzetközi versenynek, úgy ennek az eseménynek is vannak olyan aspektusai, amire Magyarországon marha nehéz felkészülni. Ezek elsősorban a hegyi körülmények. Bár a fix útvonalat csak a rajt előtt kb. 10 nappal kaptuk meg, biztos voltam benne, hogy lesznek hosszú szerpentines ereszkedéseink, és ezt lehet jól (biztonságosan és gyorsan), és bénán is csinálni. Én nem akartam bénán csinálni, szóval elmentem Ausztriába, ahol három napig hágóztam és főleg ereszkedtem. Figyeltem az ívekre, arra, hogyan ne füstöljem el a fékeket, ilyenekre. Megtapasztaltam például, hogy nem csak rajtam múlik a biztonság, hanem a szembejövőkön is. Hiába maradok én a saját sávomban, ha annyira meredek a pálya, hogy a fölfelé jövő nem tud belső íven kanyarodni és átjön szembe velem, mert mondjuk leérne a kocsija alja, vagy motoros esetében a lassulás miatt felborulna. Szóval még sokkal óvatosabban kell ezt csinálni, mint hittem, közben viszont lehet úgy menni, hogy nem kell a végén fékbetétet cserélni.

Aztán izgultam a magasság miatt is, a Basajaun útvonal sok része halad 1500 méter fölött, többször eléri a 2000-et is. Eddig csak síelni voltam ilyen magasságon, nem tudtam, mire számíthatok magamtól komolyabb erőkifejtés közben. Igazából ez nem derült ki, mert ott már nehéz volt szétszálazni, hogy a diszkomfort, amit érzek, az éppen mi: szomjúság, éhség, a korábbi napok terhelése vagy éppen a magasság. A sivatagra pedig nem tudtam máshogy készülni, mint hogy vittem magammal 4 liter folyadék tárolására elegendő cuccot.
Volt terv vagy stratégia?
Nem sok időt tudtam a tervezéssel tölteni, egyrészt mert rengeteg dolgom volt, például az esemény kezdete előtt egy héttel még montis eseményre (Salz) mentem, másrészt mert viszonylag későn kaptuk meg a tracket. A korábbi évek útvonalait azonban ki tudtam túrni, és az alapján láttam, hogy nagyjából mire kell készülni: az én szintemen végtelen mászásra, és a végén még két annál is nagyobbra.
Amikor megjött végre az útvonal, akkor azért rászántam jópár órát, mert nekem a tervezés biztonságot ad. Hiába mondják, hogy egy ultrán az a boldogabb, aki előre semmit sem dönt el, mert annak nem borul a terve, nekem a keret adja a biztonságérzetet, és az, hogy tudom, hogy ha borul az A terv, akkor még mi lehet a B, C, ZS. Mindig mindenből látnom kell a kiutat, ez általánosan is igaz rám, nem szeretem a meglepetéseket. Ugyanakkor, ha rögtönözni kell, akkor se pánikolok, de a komfortomat a felkészültség adja.

840 kilométer volt az útvonal, kb. 16.000 méter szinttel. A szintidő 6 nap volt (vagy ha úgy nézzük, 5,5 hiszen reggeli rajt, esti zárás), én pedig 5 nap alatt akartam teljesíteni. Azért is, mert tudom magamról, hogy kb. ennyi ideig van bennem motiváció a reggeli elindulásra, az esti kintalvásra, a műfajjal együttjáró nehézségek elviselésére, illetve azért is, hogy ha valami fennakadásom van, akkor ne nyaldosson a csiga, legyen egy napnyi pufferem.
A szintrajz ritmusára és a településekre ránézve, világos volt, hogy nem távra, hanem szintre kell felosztanom a napokat. Minden nap kb. 3200 méter szintet kell másznom, ezt kell elosztanom egyenletesen, különben megszivatom magam. Még ha meg is tudok csinálni egy 4000+os napot, féltem, hogy a másnapot és főleg a térdemet bedöntené.
Továbbá én minden nap jól és eleget terveztem aludni. Ultra kihívás ide vagy oda, aludnom kell, hiszen én elsősorban tényleg kirándulni és világot látni megyek. Következésképpen az éjszakai haladás is ki volt zárva, látni akartam, ami körülvesz.
Hogy teltek a rajt előtti napok?
Teljesen véletlenül, de nagyon szerencsésen úgy alakult, hogy Szeivolt Edina is éppen ezt az eseményt nézte ki magának 2026 júliusra, szóval együtt utaztunk ki. Három nappal a rajt előtt, repülővel érkeztünk Bilbaoba, ahonnan távolsági busszal mentünk a startvárosba (kb. másfél óra alatt), Vitoria-Gasteizbe. A logisztika a biciklivel való repülés nehézségein túl egyszerű volt.

Másnap kivettük a dobozokból a bringákat és realizáltam, hogy valami olyan baja van a váltómnak, amit nem fogok tudni megcsinálni. Jó volt, hogy volt egy extra napunk erre - el is vittem azonnal egy szervízbe. Valószínűleg a kormány leszerelésekor sérült a bowden, azt kellett kicserélni - én ezzel a találóskérdéssel elbíbelődtem volna egy darabig, mert nem váltott teljesen rosszul, csak épp idegesítően rosszul.
Délután aztán volt egy szervezett social ride, azon részt vettünk, jól is esett kicsit mozogni, meg hát fontos volt tesztelni, hogy minden működik-e. Rendkívül komoly versenyzőnek tűntek a többiek, kicsit ijesztő volt, hogy jézusom, mit keresek én egy ilyen közegben, de aztán próbáltam arra fókuszálni, hogy tökmindegy ők milyenek, én az előttem álló kihívásra felkészültem, a teljesítésre képes vagyok, ha az ilyenkor szükséges szerencse is mellettem áll, akkor menni fog.
Másnap délután volt a briefing, külön angol és spanyol nyelven. Nagyjából alapos volt és jó hangulatú, ahogy egyébként a többi infóáramlás is. Az emailben feltett kérdésemre korábban azonnal válaszoltak, a rajthelyszín városában ajánlottak egy amúgy elegáns hotelt, ami fel volt készülve a fura biciklis emberekre - megjelenésükben és igényeikben is. A verseny szerencsére körtracken megy, szóval ugyanott van a rajt, mint a befutó, ez a cuccok logisztikájában nyilván nagy könnyebbség, az ajánlott hotelben is ott maradhatott minden.
Volt lehetőség a többi indulóval kapcsolódni?
Ha egyetlen dologban nem váltotta be a reményeimet az esemény, akkor az az volt, hogy nem tudtam úgy igazán bandázni. Az egyedül haladással nincsen gondom, sőt. Megszokott terepem az egyedüllét, az önálló döntéshozás, a saját gondolataimban és belső monológomban való elmerülés. Amíg fotózgathatok és azt valahol megoszthatom, addig én több mint jól elvagyok. De a többi indulóval beszélgetni csak az első nap volt alkalmam, mert utána szinte kizárólag spanyolokkal haladtam egy tempóban, akik meg mindig kedvesen mosolyogtak, köszöntek, de nagyon keveset beszéltek angolul.

(A képen egy trail angellel vigyorgok)
Az első napokban rengeteget kellett szerelnem a bringámat, úgy 5-10-20 kilométerenként más problémával szórakoztatott, és ahányszor megálltam és elmentek mellettem az emberek, mindig mindenki megkérdezte, hogy jól vagyok-e, segíthet-e, stb. Szóval nem úgy voltam egyedül, hogy nem találkoztam senkivel, inkább úgy, hogy nem tudtam velük mélyebben kapcsolódni. Ennek ellenére nagyon odafigyeltek rám. Összesen egy alkalommal tudtam "szálláson" aludni, az egy kempingben volt, ahol éppen elvermeltem volna magam a kis bivakomban a nedves fűben, 2 lakókocsizó holland család között, amikor két másik basajaunos csávó megkeresett azzal, hogy ők kivettek egy emeletes ágyas szobát, látták a trackeren, hogy én is valahol itt vagyok, náluk lenne egy külön szintem a szobában, menjek, ha úgy kényelmesebbnek érzem. Így 3-an aludtunk egy 6 fős gumilepedős undiszobában, de legalább le tudtam tusolni, meg aznap éjjel rosszul voltam, szóval az angolwc közelsége is megnyugtatott. És még nem is horkoltak.
Sokszor az ilyen dolgokat a spanyolok valamilyen fordítóprogramba írták be. Egy másik faszi a verseny utáni napon írt, hogy látta, hogy előttük egy nappal értem be, és mindig gondoltak rám, amikor valami nehézség volt előttük (pásztorkutyák, hegyek, viharok), hogy vajon én egyedül azt hogy oldottam meg. Ahogy fogalmazott, a “brave hungarian little girl” voltam a szemükben, aki egyedül vág neki Baszkföldnek. Általa visszatükrözve én is tudtam magamat így látni.

(A képen látható, hogy mennyire tudtam másokkal kapcsolódni. Általában ilyen 40-es, 50-es párosban induló faszik voltak körülöttem.)
Rajtuk kívül - akiket azért jó volt újra és újra látni az úton, éttermekben, források tövében - volt még néhány rövidebb beszélgetésem pár osztrákkal, brittel, de hosszabban csak egy belga lánnyal, akit éppen a megreccsenés határán találtam meg egy kocsmában délben. Fel akarta adni, olyan nuni/popsi feltörése volt. Adtam neki krémet, elkísértem gyógyszertárba és elmentünk együtt boltba is. Ez éppen a sivatagi átkelés előtti utolsó településen volt. Azt mondta, ha nem húzom ki, talán nem is megy neki, a férjének már megmondta telefonban, hogy feladni készül. Aztán végül előttem pár órával ért célba.
Mivel én mindenből mindig valami nagyobbra gondolok, erre a történetre is metafóraként tekintettem. Elképzeltem, ahogy megyünk az úton, az életúton, és formálnak, irányítanak minket találkozások. Nekem is sok olyan figura van az életemben, akivel csak rövid időre vagy felszínesen kapcsolódtam, mégis meghatározta a későbbi életemet. Nekem is van olyan, akiért én talán semmit sem tettem, ő értem viszont elég sokat. Itt én tehettem egy idegenért, ha nem is sokat, de valamennyit, és ez jó volt. Amikor megláttam, hogy előttem ért be, arra gondoltam, hogy ez sokkal jobb érzés, mintha ötödik helyett negyedik lettem volna.
Milyen volt az “infra”?
A tervem az volt, hogy legalább három este szálláson fogok aludni. Na, ez nem jött be. Tilos volt előzetesen foglalni, ezért nyilván meg sem próbáltam. Aztán az esemény előtt egy nappal megnéztem, hogy egyáltalán tudnék-e, lesz-e rá lehetőség, de már akkor sem lehetett, szóval később nem ért hidegzuhanyként. Viszont ha ezt korábban realizálom, akkor lehet, hogy egy hálózsákot legalább vittem volna. Nem vittem, de tulajdonképpen nem is hiányzott, elég volt a derékalj, hosszú aláöltöző, emergency bivy hármas. Volt egyébként, aki tudott foglalni menetközben is, de nekem a nagyobb települések soha nem a nap végére jöttek ki.
A kintalvással amúgy nem volt baj. Először egy parkolóban aludtam egy tóhoz közel. Volt ott egy ház, talán wc vagy kassza vagy ilyesmi, annak a tövébe húzódtunk be vagy öten az eső elől. Másnap volt a kemping, harmadnap eldőltem egy gravel út szélén és konkrétan ott aludtam, negyedik nap egy kis falu játszóterén, az asztalok alatt. Azért nem rajta, mert egyszer hasonló helyzetben már pórul jártam, hogy megláttak. Most is megláttak, de talán nem annyian. Már félálomban voltam, amikor hallottam, hogy valaki odajön és mondja a haverjának, hogy itt alszik egy “chico”, azaz srác. Gondoltam, jól is van ez így, legyek ma éjszakára inkább chico.

(Itt amúgy tökéleteset aludtam. Ez egy szélerőművek között vezető hosszú-hosszú mászás tetején volt. Éjfél után értem fel és nagyon dühös voltam, hogy nem látom világosban, így megálltam, hogy na most csicsika, aztán majd hajnalban elbúcsúzom ettől a képtől. Azonnal el tudtam aludni, nem érdekelt, hogy jön-e majd arra állat vagy ember. Telihold volt, ami egész éjjel velem maradt, mikor egy-egy pillanatra felébredtem, kinyitottam a szemem, megnéztem, hol áll éppen a Hold, majd nyugtázva, hogy még mennyi lehet az éjszakából, aludtam tovább. Reggel arra ébredtem, hogy 3 srác elteker mellettem szépen csöndben, azután csináltam végül ezt a képet.)
Mi jelentette a legnagyobb örömöt?
Nyilván elképesztő hullámvasút egy ilyen esemény még akkor is, ha mentálisan és amennyire lehet, fizikálisan stabil az ember. A várakozásaimat nem csak az múlta felül, hogy mennyire káprázatosan változatos volt az útvonal, hanem az is, hogy milyen jól bírtam a saját nehézségeimet.
Ami a változatosságot illeti: Vitoria-Gasteiz a baszk főváros, nagyrészt autómentes város, elnyerte Európa Zöld Fővárosa díját. Ez a “zöldség” jó ideig folytatódik, az első kb. 200 kilométeren erdős (Urbasa), esős (Irati) részeken vezet az út, az ember tényleg elhiszi, hogy lakik ott egy Basajaun óriás. A kedvencem talán a Pireneusok volt(ak), döbbenetesen szép, nem is lehet szavakba önteni, és a szépséget megspékeli, hogy szinte mindenhol lovak és tehenek legelésznek és kolompolnak, a táj hiába alig lakott, ettől valahogy mégis barátságos és egyáltalán nem kietlen.

2026-ban az útvonal a sivatagot jelentő nemzeti parkot (Bardenas Reales) csak érintette, nem szelte át, ettől függetlenül bőven volt sivatagi és hőgutás élmény. Szép volt, kibírtam, nem fogom keresni azért a jövőben, hogy kifejezetten sivatagban biciklizhessek. Aztán még következett két nemzeti park, mindkettő gyönyörű volt és egyre szebbek lettek a települések is. Ezeken a településes részeken méltatlanul keveset fotóztam, de egyszerűen muszáj volt haladnom.
Sokszor amúgy tényleg nem bírtam ki, és megálltam fotózni, rengeteg is lett a napközbeni állásidőm, de amikor egy csepp energiám még volt rá, akkor naplóznom kellett. Ha ugyanezt az útvonalat két vagy háromszor ennyi idő alatt jártam volna be, abból szerintem egy albumot is ki tudnék adni.

Összességében elképesztően boldog voltam az útvonallal, szép volt és nagyon változatos. Nagyon szórakoztató úgy menni, hogy minden nap más a környezet, de teljesen. A másik, amivel boldog voltam, hogy milyen jól bírta a testem. Közepesen vészes szárazköhögéssel mentem ki, ami az első versenynapon például úgy jelentkezett, hogy azt hittem, a mögöttem tekerő nagybeszédű spanyol nyög hangosan minden pedálfordulatnál, aztán rájöttem, hogy a hörgőm sípol. Illetve a kórság éjszaka is köhögőrohamok formájában ébresztett fel. Amikor öten aludtunk együtt az első éjszaka, akkor ki is kellett másszak a jól bemelegített bivymből, hogy arrébb menjek köhögni, ne zavarjam a többieket.
Egyszer volt gyomorproblémám, sose fog kiderülni mi miatt, akkor kb. egy napig nem tudtam enni. Ennek a végén ráadásul túladagolhattam az elektrolitokat, nem részletezem, de a kiválasztással is volt problémám, aztán elmúlt. Szóval összességében nagyon jól éreztem magam. Tudtam pihenni, aludtam eleget, nem fájt a térdem, érthető mértékben fájt a seggem, csak az utolsó napra savasodtam el.
Ezen kívül a végtelen mennyiségű technikai problémámat is sikerült kezelnem, mindent megszereltem, megoldottam, kitaláltam. Nem érdekelt se a meleg, se az eső, se semmi. Le is vontam magamnak tanulságként, hogy mennyire nagyon jó, hogy nehéz gondolatokkal, fölösleges idegeskedéssel nem nehezítem a saját helyzetem, és nem szabotálom a saját teljesítésemet, pedig lett volna alkalmam “szenvedni”. Könnyen el tudtam fogadni, hogy az van, ami van, és amikor rossz volt, vártam, hogy majd jobb lesz.
Mi volt váratlanul nehéz?
Egy dolog ment nehezen: haladni. Váratlan volt számomra, hogy ennyire lassú vagyok. Persze tényleg marha meredek volt, végtelen ideig tartó mászásokkal, jó sokszor azért kellemetlenül göröngyös és nem gucci talajon. A normál mozgási sebességem, tehát ha nem sorozatterhelésben vagyok, akkor ilyen körülmények között kb. 18 km/h szokott lenni gravelen. Most meg olyan 12 körül volt, szóval hosszabbak lettek a napok, mint reméltem. A másik, ami fura volt, és amivel küzdöttem, hogy nem tudtam “aero” lenni, egyszerűen nem hogy a dropbar alsó fogása nem esett jól, de még a fékváltókart se tudtam fogni, mindig felegyenesedtem és a kormány egyenes részét fogtam. Hogy ez az ülőcsont fájdalom miatt volt-e vagy a derekam, hátam, miatt, azt nem tudom, de ezen valamit megpróbálnék legközelebb csiszolni.
Klasszikus mélypontom egyébként nem volt. Amikor úgy a 60. kilométernél, órák óta tartó szerelés és állítgatás után egy ponton mégis azt hittem, hogy itt véget ért nekem ez a kaland, mert szét fog esni a bringám, akkor azért megkörnyékezett egy nagyon rossz érzés, a csalódottság. De aztán mindig volt még mihez nyúlni, és mindenkinek ajánlom, aki Future shockos bringával megy, hogy legyen nála FS szerszám és a megfelelő imbuszok…
Aztán volt egy eléhezős, elszomjazós végtelen ideig tartó mászásom. Ott bár a szomjúság miatt sietnem kellett volna, hogy mihamarabb frissíthessek, egyszerűen muszáj volt ledőlnöm inkább. Csakhogy az ott legelésző lovak nem hagytak pihenni, így mégis tovább kellett mennem. Ezt egyszerűen mentálisan kellett menedzselni. Kellemetlen volt, de tudtam, hogy annyi a feladat, hogy bármilyen lassan is, de haladjak és akkor fogok tudni enyhíteni a rosszullétemen.
Sok mindent lehetne sorolni, ami kellemetlen volt, a 46 fok, a síknak tűnő, mégis örökké tartó forró rész, a meglepetés tolások, az a 7 órás rész, amin nem volt frissítési lehetőség, csak hőség, de közben meg annyira egyszerű a feladat: akárhogy is, de haladni. Szóval volt, hogy 3 km/h-val, de mentem. A tájban fel-feltűnő faszik szinte mindig tolták ilyenkor. Én valamiért azt választottam, hogy majdnem álljban, de inkább tekerek, majd ott tolom, ahol már leestem.
Legközelebb min változtatnál?
Mászósabb áttéttel mennék. Az én szintemen bőven elég lett volna ide 1x-es rendszer. Nem igazán tudtam kihasználni a nagytányér előnyeit, olyan meredek volt lefelé is mindig, hogy nem tudtam hozzáhajtani, sík meg tulajdonképpen nem is volt. Fölfelé meg jó lett volna minden csepp energiát megspórolni. Ettől függetlenül újra gravellel mennék, a 45-ös gumi elég volt, és ha tudnám, hogy minden rendben lesz, a legutolsó percig kihasználnám a limitidőt, mert annyira de annyira jó volt a pályán lenni. Még több időt töltöttem volna bámészkodással, a kocsmákban kézzel-lábbal beszélgetéssel, a gyönyörű falvak bejárásával. Még így is volt olyan, hogy annyira sajnáltam, hogy egy falun este sötétben mentem át, hogy reggel visszafelé indultam a tracken és bementem kicsit körülnézni.

Kevesebb cuccal mentem neki a kalandnak, mint valaha, és ezt jó döntésnek éreztem. Az eddigi összes hosszútávú kalandomon jól sikerült pakolnom, ha azt nézem, hogy mindent használtam, amit vittem. Maximum az esőcuccot nem, ami persze mindentől függetlenül azért hegyek között ott kell az emberrel legyen. Szóval világos volt, hogy az összsúlyon csökkenteni csak úgy lehet, ha leadok a komfortból. Így azért ki tudott kerülni viszonylag sok minden. De nem hiányzott semmi, és ez így összességében jó döntésnek bizonyult.
Amin nem szoronganék ennyit, az még a saját testsúlyom. Szerettem volna az esemény előtt egy kicsit fogyni, de alig sikerült. Nyilván tudtam, hogy éheztetéssel nem akarok, mert akkor oda az energia is, de teljes életmódváltást vagy szigorú diétatartást most nem sikerült csinálnom, és végül ez is kifizetődőnek tűnt. Annyit kellett magából kipréseljen a testem, amiért önmagában nagyon hálás vagyok neki. Szóval boldog vagyok, hogy annyi kilóval és olyan formával álltam neki egy ilyen kihívásnak, ahogy természetesen a legjobban érzi magát. Már jópár éve beálltam erre a súlyra, 40 éves nőként örülök neki, hogy olyan, amilyen. Erős. És kész.
Hogy vizsgáztak a szervezők?
A szervezők és a helyiek is szupercsúcs minősítést kapnak tőlem. Informatív volt a handbook, elképesztően menő volt a rajtcsomag, elérhetők voltak emailben, whatsappon, nagyon jók voltak a fotósok, cuki volt a befutó és egyszerű, de kedves volt az afterparty. A helyiekről, a baszkokról, az autósokról, a kocsmákról, a környék kultúrájáról pedig csak szuperlatívuszokban tudok nyilatkozni. És ami az esemény után evés-ivás szempontjából következett, azt egyszer az életben mindenkinek ajánlom…
Az útvonallal kapcsolatban az összegzett tapasztalatom az, hogy a környék kiemelten szép helyeit megpróbálták a lehető legjobb utakon összekötni. Sehol nem éreztem, hogy fölöslegesen menne a szivatás, illetve a leggyorsabb teljesítési időkből is látható, hogy a terep tempósan járható, erőseknek kevés benne a hike-a-bike. Nekem bőven kellett tolni, egyszerűen a fáradtság miatt, normál körülmények között a legtöbb ilyen részt amúgy ki tudom tekerni.

Összességében pedig gravelnek ígérték, és 90%-ban az is. Viszont nekem a tiszta erőkifejtésnél a technikásabb, gondolkodósabb, fickándozósabb, ügyességet jobban igénylő trackek a kedvenceim. A mért idő, tehát a hivatalos finishline után volt egy körülbelül 5 kilométeres erdei single track szakasz. Ott jutott eszembe, hogy jajj, igazából 830 kilométer óta nem bicikliztem “rendesen”. Szóval gravelrajongóknak csillagos ötös ez a kihívás, annak, aki inkább a montis irányt kedveli, annak egyszerűen csak biztonságos és gyönyörű szép, de bringázás tekintetében kevésbé izgalmas.
Mit viszel el magaddal?
A célom elsősorban a világjárás volt, de nem véletlen mentem szervezett eseményre, és nem csak úgy túrázgatni. Igyekeztem elmenni a limitemig, de úgy, hogy az azért fenntartható legyen. Fontos volt, hogy aludjak, egyek normálisan, miközben persze fizikailag megerőltetem magam. Annyit másztam nap mint nap, amennyit eddig sosem. Közben fotózgattam, gyönyörködtem, megismertem ezt a különleges baszk népet úgy, ahogy a kiemelt turisztikai helyeken sosem tudtam volna. Azt hiszem minden összeállt, amiért mentem.

(Ez a kapu jelzi a mért útvonal végét. Mielőtt átléptem volna rajta, megálltam pár percre hálát adni, bármilyen kellemetlenül spirin hangzik is ez. Elbúcsúztam az erdőket őrző Basajauntól. Végigpörgettem, hogy mi történt a megelőző 4,5 napban. Hány igazán igazi, lecsupaszított, tiszta érzés ment át rajtam, mennyi mindenen kerekedtem felül, hányszor voltam igazán boldog, és mennyire semmi másra nem gondoltam, csak a jelenre. Gondoltam a lovakra és a tehenekre, a szelekre, a púpokra és a naplementékre. A csörgedező patakokra. Borzasztó szerencsésnek, kivételezettnek éreztem magam, hogy ezt megtehettem. Azt is számba vettem, hogy kik segítettek az utamon lélekben és az online téren keresztül is. Rengeteg ember jött velem így, régi barátok, örök támogatók. Mindenkinek a szurkolása ilyenkor átmegy a pedálba, nagyon furcsa lelki tér az, amiben ilyenkor mozgunk.)
Az egyéni tanulság, ha van ilyen, és kell ilyen, az az, hogy figyelhetnék még ennél jobban is magamra. Volt egy emelkedő, olyan 18 kilométer hosszú, 800 méter szintemelkedéssel. Napnyugtakor álltam neki, amikor már aznap 180 kilométer volt a lábamban. De 180 és 180 között is nagy különség tud lenni. Ez a 180 éhgyomorral, 10-15 percenkénti pisiléssel indult. Aztán jött egy 46 fokos sivatag. Azután azt hittem, hogy sík lesz, de nem hogy nem sík volt, de szar is volt, az elképzelhető összes szempontból. Mindenki, akivel együtt haladtam, megállt ezelőtt a mászás előtt. Én viszont tudtam, hogy ha megállok, akkor egy nappal túl fogok csúszni a tervezett 4,5 napos teljesítésen, mert 800 szintet nem tudok másik napba belepréselni.
Szóval nem volt mese, menni kellett, de borasztó lassan haladtam. Telihold volt, apró nyuszik ugráltak a szőlősorok között, a távolban kutyák ugattak. Murvás úton másztam már legalább egy órája, amikor be akarta fészkelni magát a tudatomba a gondolat, hogy ez lehet, hogy nem fog sikerülni. Álmos voltam, fáradt voltam, lassú voltam. És akkor egyszercsak feltettem magamnak a kérdést, hogy mivel tehetném könnyebbé a helyzetet. Azonnal tudtam mondani három dolgot. Levettem a sapkát, mert már nem fogta az izzadságot, csak szorított. Eltettem a szemüveget a bukómról, mert egy kicsit belelógott a látóterembe és az zavart. És elővettem az éppen nem hordott nadrágomat, ráhúztam a nyergemre, így dupla párnázottságot kaptam.

Ez a végtelenül egyszerű helyzet nagyon fejbe kólintott. Világos, hogy azért vagyok képes például egy ultrakihívás teljesítésére, mert tudom tolerálni a diszkomfortjaimat, de nem feltétlen kell ignorálni mindent, ami megváltoztatható. Mondogatták ezt már korábban nekem a barátaim, hogy ilyesmire hajlamos vagyok, de most igazán átéltem ezt. Nem kell fölöslegesen szenvedni, lehet magamon segíteni, és ha attól még nem is lesz könnyű, de legalább nem lesz a szükségesnél nehezebb. Szóval most már többször felteszem a kérdést: mit tehetek érted?

Villámkérdések
Inkább gravel vagy inkább monti (az útvonal)?
Gravel
Mennyire volt egyszerű megoldani a frissítést?
Kis odafigyeléssel eléggé - sziesztával, sivataggal, remote részekkel számolni kell, de nem vészes a dolog
Mennyire tűnt időjárásállónak az útvonal?
Majdnem teljesen
Volt valamilyen kiemelt kockázat az útvonalon?
Juhászkutyák - ijesztőek, de ha a szervezők utasításait követi az ember, ártalmatlanok
Nekem az idővel szerencsém volt, de a sokadszorra teljesítők meséltek borzasztó viharokról a 2000-es hegyeken
Ár-érték arányban azt kaptad, amit reméltél?
Maximálisan
Megismerted azt az országot vagy azt a régiót, ahol jártál? Az útvonal bírt kulturális vagy turisztikai értékkel?
Aprófalvas részeken és igazi buja természetben jártunk, pont, ahogy szeretem
Kinek NEM ajánlod a teljesítést?
Aki montizna
Kinek ajánlod?
Aki erős a hegyeken, és nem akarja magát 1000+ hosszú ultrával szivatni